A GONDOLKODÁS–BESZÉD–ÍRÁS TRIPTICHON

VIGOTSZKIJI ÉRTELMEZÉSÉHEZ

E kötet szerzője számára ugyancsak rövidre, mindössze harmincnyolc esztendőre szabta a sors a földi létet: Lev Szemjonovics Vigotszkij 1896-ban született, s 1934-ben vitte el a tüdőbaj. Az már a huszadik századi történelem abszurditását jelzi, hogy ha elkerüli a korszak milliókkal végző betegsége, valószínűleg ennél is méltatlanabb halál jutott volna neki osztályrészül — alighanem ő is a sztálini tisztogatások áldozatainak a számát gyarapította volna.

Zsidó tisztviselőcsaládból származott, s a történelmi 1917. évben szerzett jogi diplomát a Moszkvai Egyetemen. Jogi tanulmányai mellett a Sanyavszkij Egyetemen történetfilozófiai és egyéb előadásokat látogatott. Ez az 1908–1918 között létezett intézmény afféle szabadegyetem volt, érettségi nélkül is be lehetett iratkozni. A sokoldalú érdeklődésű Vigotszkijt nyilvánvalóan az egyetem szabad, a szaktudományos skatulyázáson felülemelkedő — manapság úgy mondanánk: interdiszciplináris — szelleme vonzotta.

A diploma megszerzése után visszatér szülővárosába, a fehéroroszországi Homelbe, ahol rövidesen a helyi pedagógiai főiskola tanára lesz, irodalmat és pszichológiát tanít. Mintha érezné, hogy kevés ideje van, óriási lendülettel lát munkához. 1924-ben nagy visszhangot keltő előadást tart a 2. Szovjet Pszichoneurológiai Kongresszuson, s ennek alapján munkatársnak hívják a moszkvai Pszichológiai Intézetbe. 1925-ben benyújtja disszertációját: ez a közismert Művészetpszichológia, amely azonban csak négy évtized múlva, 1965-ben láthat napvilágot. (Magyarul 1968-ban jelent meg.)

Közben sorjáznak a művek, amelyek közül egyesek még életében megjelennek, mások csak évtizedek múltán, a hatvanas években jutnak el az olvasókhoz. Legnagyobb hatású munkája, a Gondolkodás és beszéd, halála évében még megjelenhet, hamarosan azonban munkásságában ideológiai elhajlásokat fedeznek fel, művei feketelistára kerülnek, s csak a desztálinizációt elindító 1956-os huszadik szovjet pártkongresszus után láthatnak újra napvilágot.

1962-ben jelenik meg angolul a Gondolkodás és beszéd, s ez meghozza számára a világhírt — de nem azonnal: S. Toulmin angol filozófus elhíresült dicsérete, miszerint Vigotszkij a “pszichológia Mozartja”, egy hetvenes években íródott recenzióból való.

* * *

Tapasztalható némi bizonytalanság a mű címének a fordítását illetően. Például az angol fordítás címe Thought and Language, az olaszé Pensiero e linguaggio. Az orosz cím — Müslenyije i recs — harmadik szava lényegében a saussure-i parole (“a nyelvnek mint objektív létezőnek egyéni felhasználása, illetve ennek az eredménye”), s ezt a magyar nyelvű nyelvészeti szakirodalom beszédnek fordítja (már amikor egyáltalán lefordítja). Talán érdemes itt leszögezni, hogy a beszéd szó nyelvészeti szakkifejezésként — “a gondolat objektivációja” értelemben — természetesen magában foglalja az írást is.

* * *

A Gondolkodás és beszéd osztozott s mind a mai napig osztozik a több tudományterület határvidékein kutakodó könyvek sorsában: a szaktudományi kézikönyvek tanúsága szerint sem a pszichológusok, sem a nyelvészek, sem a filozófusok nem érzik igazán a sajátjuknak Vigotszkij művét. Pedig valószínűleg mindhárom tudománynak a javára válnék, ha a jelenleginél egy kicsivel több figyelmet szentelnének Vigotszkij korszakos munkájának. Paradox módon az a helyzet, hogy Nyugat-Európában és Amerikában gyakrabban hivatkoznak rá, mint abban a régióban, ahol élt.

Az alábbiakban megpróbálunk — a teljesség igénye nélkül — rámutatni a kötetben összegzett kutatási eredmények azon vonatkozásaira, amelyek fontos tanulságokkal járhatnak mindenekelőtt a nyelvvel kapcsolatos gondolkodásunk és tágabb értelemben vett nyelvszemléletünk számára.

* * *

A leginkább figyelemreméltó tanulság kétségkívül az, hogy Vigotszkij világos, áttekinthető viszonyrendszert vázol fel a nyelvhasználat és a gondolkodás összefüggéseiről. Ez a kérdéskör egyidős a tudatos emberi léttel, s az idők folyamán számos — gyakran egymással szöges ellentétben álló — elmélet született róla. A probléma nehézsége mindenekelőtt abban van, hogy míg az objektiválódó nyelvi anyag vizsgálatára rendelkezünk többé-kevésbé alkalmas eszközrendszerrel, a gondolathoz közvetlenül nem férünk hozzá, az nyelvi manifesztálódás nélkül nemigen ragadható meg.

A nyelvhasználat és gondolkodás tárgyában létrejött elméletek nagyon sokszínűek, igen széles skálán helyezhetők csak el. Az egyik véglet szerint a két dolog egymástól teljesen független, s a nyelv legfeljebb a tőle függetlenül létrejött gondolatok kifejezésére szolgáló (tökéletlen) eszköz, a másik véglet lényegében azonosítja a nyelvhasználatot a gondolkodással. “Nyelvem határai világom határait is jelentik” — hangzik a tetszetős wittgensteini szentencia, ám valamennyien tudjuk, hogy ez így nem igaz.

Vigotszkij így ír: “A gondolkodás és beszéd viszonyát [...] két, egymást metsző körrel lehetne sematikusan ábrázolni, amelyek megmutatnák, hogy a beszéd- és gondolkodásfolyamatok bizonyos része egybeesik. Ez az úgynevezett beszédgondolkodás szektora. Ez a beszédgondolkodás azonban nem meríti ki sem a gondolkodás, sem a beszéd összes formáját.” (125. oldal)

Vigotszkij gondolatainak nyomán továbbhaladva beszéd és gondolkodás viszonyának az alábbi, három egymást metsző körrel bemutatható modellje rajzolódik ki előttünk:

Az “A” kör az érzékszervi alapon létrejött, s ezen a szinten lényegében megmaradó tudattartalmak összességét jelképezi. Ezekkel a tudattartalmakkal is végezhetők gondolkodási műveletek anélkül, hogy nyelvileg megragadnánk őket. Ilyesfajta gondolkodás történik akkor, amikor egy magyar konyhán fölnőtt ember megpróbálja elképzelni egy általa sosem kóstolt kínai édes-savanyú étel ízét. És ilyen gondolkodást végzünk akkor is, amikor megpróbáljuk felidézni azt az útvonalat, amelyen autóval a munkahelyünkről hazautazunk. (Crystal 1998, 25)

A “B” kör a kognitív ökonómia által kikényszerített fogalomalkotás révén létrejött tudattartalmak összességét jelképezi. E tartomány minden elemének a gyökere az “A” körben található meg, az érzékszervi alapú tudattartalmakkal való összefüggés azonban jobb felé haladva egyre inkább elhomályosul. A kör jobb szélén helyezkednek el az ún. “tiszta fogalmak”, amelyek persze valójában korántsem “tiszták”, testetlenek, közvetlen nyelvi megragadásuk azonban nem lehetséges.

A “C” kör a beszédtevékenység és a beszédprodukciók összességét jelképezi (az írott változatot is beleértve), függetlenül attól, hogy a beszédtevékenység párosul-e gondolkodással vagy sem.

Megjegyzés: A körök azonos mérete nem jelent terjedelmi azonosságot az ábrázolni kívánt tudattartalom-komplexumok között. Egyébként valószínűleg az “A” kör tartalma a legnagyobb, s különösen nagy lehet ez ún. “jobb féltekés” gondolkodók esetében. A “C” kör terjedelme természetesen nem függetleníthető egy adott egyén nyelvi kompetenciájától; ez a kör egyéntől függően csúszhat némiképp jobbra vagy balra: balra csúszás esetén valószínűsíthető a “B” kör méretének a zsugorodása is, jobbra csúszásnál viszont az “A” kör zsugorodása feltételezhető.

Az “a” szektor a nyelvileg meg nem ragadott, s csak elnagyoltan vagy egyáltalán nem artikulált érzékszervi alapú tudattartalmak összessége. (Ilyen egy valaha érzékelt és elraktározódott sajátos szag, amelyet nem tudunk nyelvileg reprezentálni, ám ha ismét érezzük valahol, ráismerünk; ilyesmi továbbá a déjŕ-vue érzés is.)

A “b” szektorba azokat a nyelvhasználó által nyelvileg megragadott tudattartalmakat soroljuk, amelyeket a nyelvhasználó — azzal a céllal, hogy megőrizze a tudattartalom eredetiségét, egyediségét — szándékosan kivont a kognitív ökonómia hatása alól. Ily módon itt sematizálódás, fogalomteremtés semmilyen szinten nem következik be. A “b” szektor jellemzően a művészi nyelvhasználat szektora. E kitüntetett tudattartalmak megragadása természetesen csak egyedi — még soha nem használt — szóalakokkal lehetséges, ezek azonban nem lehetnek gyökértelenül újak, korábban már megnevezett alapvető fogalmak nyelvi jelének a kombinációján kell alapulniuk. (E folyamat eredményeképpen születnek meg a szóképek, mindenekelőtt a metafora és a szinesztézia.) Az így létrejött szókapcsolatok közül a legegyedibbeket hívja a stilisztika hapax legomenonnak. (Például amikor a börtöncellabeli éjszaka minőségét József Attila a patkánypuha jelzővel ragadja meg.)

Megjegyzés: A “b” szektor növekedése lényegében az irodalmi nyelv fejlődésével párhuzamos: a nyelv egyre többet hódít meg az “A” kör kimeríthetetlenül gazdag tartalmából. Nem szabad azonban az “A” kör tartalmát még egy adott ember esetében sem állandónak venni. Ez a tárház nap mint nap bővül, s a “b” szektor növekedése révén fogékonyabbá váló egyéni tudat mind több anyaggal tölti fel az “A” kört. Valószínű, hogy a “b” szektor bővülése az “A” körnek s vele az “a” szektornak az önmagáénál nagyobb mértékű tágulását idézi elő, ugyanis a “b” szektor bővülése egyszersmind növeli a szenzibilitást. Mindenesetre a “b” szektor csak úgy jó kétszáz éve, a szentimentalizmus és a romantika megjelenésével indult jelentős fejlődésnek: szinesztézia a romantika előtti irodalomban például csak igen ritkán fordul elő.

A “c” és a “d” szektor a gondolkodáson kívül eső, tudattartalmakkal kapcsolatban nem lévő nyelvhasználat: például amikor úgy mondok fel — vagy éppen énekelek — egy kívülről ismert szöveget, hogy közben másról gondolkodom. A hangos olvasás is végbemehet oly módon, hogy nem is tudom, mit olvasok fel. Rutinos gépírók, nyomdai szedők úgy tudnak hibátlanul lemásolni egy szöveget, hogy fogalmuk sincs a tartalmáról; sőt, szinkrontolmácsok is képesek automatikusan fordítani, úgy, hogy gondolatilag nem fogják fel az egyébként helyesen lefordított szöveg tartalmát.

Az “e” szektor az ún. verbális gondolkodás köznapi vagy tudományos fogalmakkal. A fogalmak nagyon széles skálán mozoghatnak, a legegyszerűbbektől a nyelvileg még ökonomikusan kezelhető legbonyolultabbakig: balról jobbra haladva jutunk el az egyszerűbb fogalmaktól a bonyolultabbakig. “Ez a pörkölt ehetetlen” — itt viszonylag egyszerű fogalmakkal van dolgunk, kezelésük “meg se kottyan a nyelvnek”. “A társadalom közérzete az anyagi javak mennyiségén kívül a politikai szabadság fokától is függ” — már bonyolultabb fogalmakat tartalmaz, de a nyelv a köztük fennálló összefüggések kifejezésére is a leghatékonyabb eszköznek bizonyul: csak nehezítené a megértést, ha e mondat tartalmát képletbe foglalnánk. “Az összeadás eredménye független attól, hogy a második mennyiséget adom hozzá az elsőhöz, vagy az elsőt a másodikhoz.” Itt a fogalomalkotás még magasabb szintjével van dolgunk, a nyelv azonban ezt is kezelni tudja, bár a fenti tudattartalom kétségkívül ökonomikusabban jelölhető algebrai szimbólumokkal: a+b=b+a. A Vigotszkij által vizsgált köznapinak és tudományosnak nevezett fogalmak egyaránt az “e” szektorban helyezkednek el: a köznapi fogalmak a szektor bal széléhez, a tudományos fogalmak pedig a szektor jobb széléhez közelebb. Ugyanis az általa említett tudományos fogalmak mindegyike jól kezelhető a nyelv eszközével.

Az “f” szektorba tartoznak a nyelvileg már egyáltalán nem, illetve legalábbis ökonomikusan nem kezelhető, erősen absztrakt, kizárólag fogalmi jellegű tudattartalmak. Ennek a legjellemzőbb területe a matematikai gondolkodás, amely külön szimbólumrendszert hozott létre ahhoz, hogy az önmagukban is sokszorosan elvont fogalmakkal bonyolult műveleteket végezhessen. A nyelviségtől való elszakadás azonban még itt sem maradéktalan, mivel ezeket a szimbólumokat a matematika zömükben az írott beszéd anyagából, a betűkből választja. Természetesen a betűk a matematikai képletekben nem nyelvi jelként funkcionálnak, új szerepükben valamelyest mégis az ismert dolog biztonságérzetét nyújtják a használójuknak.

Fontos leszögeznünk, hogy az “f” szektor az “e” szektor nélkül egyáltalán nem létezhetne. A fogalomalkotás kezdetei az “e” szektorban történnek, s nagyon sokáig e szektoron belül folyik a fogalmak fejlődése, azaz a születő új fogalmak nyelvileg is jól kezelhetők. Az “f” szektor igazából akkor jön létre, amikor az “e” szektornak a nyelv lehetőségeinek végét szimbolizáló határain “túlcsordulva” is keletkeznek újabb, egyre bonyolultabb fogalmak.

Megjegyzés: A kisbetűvel jelzett szektoroknak az ábrán látható egymáshoz viszonyított méretarányai — a véletlenszerűen kialakuló “c” és “d” szektor kivételével — valamelyest utalnak e szektorok valóságos arányaira.

* * *

Nyelvészeti szempontból nagyon fontosak még Vigotszkijnak azok a megállapításai, amelyeket a nyelviség elsődleges funkciójáról tesz. A könyv második fejezetében Piaget-nak a gyermeki egocentrikus beszéddel kapcsolatos elméletével vitatkozik. Kísérletei során arra a következtetésre jut, hogy a gyermek nyelvhasználata a fejlődés kezdetén eredendően és kizárólagosan kommunikációs irányultságú, azaz szociális. Piaget úgy véli, hogy a 3–6 éves gyermekre jellemző egocentrikus beszéd valójában elégtelenül szocializált individuális beszéd, Vigotszkij viszont azt mondja, hogy az egocentrikus beszéd elégtelenül individualizált szociális beszéd. Ezzel nemcsak azt állítja, hogy “a beszéd elsődleges funkciója [...] a közlés” (60. oldal), hanem azt is, hogy a kommunikáció a nyelvhasználat protoformája, s egyéb funkciói — köztük a kognitív funkció — a közlő szerep betöltése nélkül nem létezhetnek. Ezt az állítását maradéktalanul igazolni látszik az a kísérletileg demonstrált tény, hogy “a gyermek előbb sajátítja el a beszéd mondattanát, mint a gondolkodás szintaxisát” (124. oldal), s ha ehhez hozzátesszük, hogy a gondolkodás szintaxisa csak a beszéd mondattanából tud kifejlődni, egyértelművé válik számunkra a nyelvi kommunikáció és a gondolkodás színvonala közötti korrelatív összefüggés. Sarkítva: a nyelvi kommunikáció színvonalának a csökkenése szükségszerűen a gondolkodás elszegényedéséhez vezet. Erre a megállapításra a későbbiekben még visszatérünk.

* * *

Az egocentrikus beszédből a belső beszéden, az endofázián át vezet az út a gondolkodáshoz. A Vigotszkij által végzett kísérletekből az derült ki, hogy 3–7 éves kor között a gyermek egocentrikus beszéde fokozatosan egyre érthetetlenebb lesz, miközben pedig a gyermek beszédszintaktikai ismeretei sokrétűbbekké, árnyaltabbakká válnak. Piaget ezt a folyamatot az egocentrikus beszéd involúciójaként, elhalásaként írta le, Vigotszkij viszont arra a következtetésre jut, hogy az egocentrikus beszéd egyre inkább individualizálódik, míg végül átmegy belső beszédbe. Ennek során a gyermek kommunikációs szokásrendszere egyre inkább mentális szintű tevékenységbe megy át.

Ennek során az egocentrikus beszéd elveszíti korábbi viszonylagos megszerkesztettségét, és maximálisan összevonttá, “sztenografikussá” válik. Vigotszkij felhívja rá a figyelmet, hogy ennek következtében a belső beszéd szintaktikai szempontból szinte kizárólag állítmányi, lévén hogy a gondolkodó ember mindig ismeri a saját belső beszédének az alanyát és a szituációját is. (264. oldal) Vigotszkijnak ez a következtetése pszichológiai szempontból támasztja alá Deme László mondatelméletét, amely szerint a mondatban az állítmány abszolút fölérendelt helyet foglal el a többi mondatrészhez képest (beleértve az alanyt is). (Deme 1976, 71–74)

A belső beszédben azonban nemcsak a kommunikatív funkció által megkövetelt szintaktikai elaboráció oldódik fel: az összevonódási tendencia kiterjed a szavak szemantikájára is, s szaporodnak az aszintaktikus — a külső beszédben megengedhetetlen — szóegyesítések. (Vigotszkij ezt a jelenséget az agglutinatív nyelvek működésével rokonítja, nyilvánvalóan helytelenül: az agglutináció a szigorú tagoltság talaján áll, minden szóelemnek világosan körülhatárolt jelentése és szintaktikai szerepe van.) Feltétlenül találó viszont az, amikor arról beszél, hogy a belső beszédben “a szavak magukba szívják a környezetük jelentését”, s ebben a sajátosságban a költői nyelvre jellemző vonásokat vél felfedezni. (382. oldal) Ez főként a legutóbbi másfél száz esztendő költői nyelvére igaz, amióta a lírai költészet tárgya szinte kizárólagosan az ember belső világa lett. A belső beszéd összevont szójelentéseinek a szituációhoz való kötöttsége rokonságot mutat az írásbeliséget megelőző nyelv — az ún. “elsődleges szóbeliség” nyelvének — a sajátosságaival is. (Goody–Watt 1998, 113)

“De míg a külső beszédben a gondolat a szóban ölt testet, a belső beszédben a szó meghal, miközben gondolatot szül” — írja Vigotszkij. (386. oldal) A szó azonban nem teljesen hal meg, csupán a kommunikatív külső beszédben elengedhetetlen szemantikai és szintaktikai formalizáltságát veszíti el, hogy a gondolkodási folyamat e béklyóktól megszabadulván hatékonyabb, szabadabb és szárnyalóbb lehessen. Ha a szó ténylegesen meghalna, a belső beszéd nem lenne többé beszéd, s a gondolkodás vagy kizárólag érzékszervi alapú tudattartalmakkal történne (tehát a fenti ábra “a” szektorában menne végbe), vagy pedig “tiszta gondolattá” szublimálódva áttolódna az “f” szektorba. Nézetünk szerint a gondolkodásnak csupán az a formája tekinthető belső beszédnek, amely semmilyen irányban sem lépi át az “e” szektor határait. Persze e szektoron belül csakugyan nagyfokú dinamika valósulhat meg, ez azonban valószínűleg nem a szó–gondolat bipolaritásának a tartományában mozog (miként Vigotszkij írja), hanem az érzékszervi alapú tudattartalom–szó–gondolat hármasságban.

Vigotszkij jól érzékelteti a gondolkodás és a nyelviség közötti kölcsönhatások és különbségek egységét, amikor azt írja, hogy “a gondolat a szóban nem kifejezést nyer, hanem megvalósul”, rámutatva azonban arra is, hogy a beszéd felépítése nem egyszerű tükörképe a gondolat felépítésének, s “ezért nem húzható rá a gondolatra, mint a készruha”. (339. oldal)

* * *

Nem lehet túlértékelni annak a fontosságát, amit Vigotszkij az írásbeli nyelvhasználatról, az írott beszédről mond. Különösen annak fényében nem, hogy a nyelvtudósok többsége ugyancsak marginális jelentőségűnek tekinti az írást. A modern nyelvtudomány megalapítójának tekintett Ferdinand de Saussure “Bevezetés az általános nyelvészetbe” című könyvében a következőket olvashatjuk: “A nyelv és az írás két különbözõ jelrendszer; a második létezésének egyetlen értelme az, hogy az elsõt ábrázolja; a nyelvi objektumot nem a leírt szó és a kiejtett szó együttese határozza meg; az utóbbi önmagában alkotja az objektumot. A leírt szó azonban olyan szorosan kapcsolódik a kiejtett szóhoz, hogy végül magához ragadja a fõszerepet; ez oda vezet, hogy ugyanolyan vagy nagyobb fontosságot tulajdonítunk a hangjel ábrázolásának, mint magának a jelnek. Olyan ez, mintha azt hinnénk: ahhoz, hogy valakit megismerjünk, többet ér megnézni a fényképét, mint az arcát.” (Saussure 1967, 44–45)

Vigotszkij ezzel szemben a következőképpen gondolja: “Az írott beszéd teljesen különböző beszédfunkció, amely felépítésében és funkcionálásában nem kevésbé különbözik a szóbeli beszédtől, mint a belső beszéd a külsőtől. Az írott beszéd [...] legminimálisabb kifejlődéséhez is magas fokú absztrakciót kíván. Ez olyan beszéd, amelyből hiányzik annak zenei, intonációs, expresszív, egyszóval hangzásbeli része. Beszéd — gondolatban, képzeletben, de olyan beszéd, amely nélkülözi a szóbeli beszéd leglényegesebb ismérvét: az anyagszerű hangot.” (260–261. oldal) Majd így folytatja: “Az írott beszéd [...] még más vonatkozásban is absztraktabb, mint az élő beszéd. Ez társ nélküli beszéd... [...] Az írott beszéd olyan szituáció, amely kettős absztrakciót kíván: elvonatkoztatást a beszéd hangzó oldalától és a beszédtárstól. (261. oldal) Vigotszkij itt olyan felismerést fogalmaz meg valószínűleg elsőként, amely nélkül elképzelhetetlenek lennének az elmúlt évtizedek széles körben ismertté vált kommunikációkutatási eredményei, McLuhan A Gutenberg-galaxis című könyvétől kezdve Ong, Goody, Watt, Havelock és Flusser munkáiig.

Rámutat arra, hogy az írott beszéd — lévén az írás a szimbólum szimbóluma — nem reprodukálhatja a szóbeli beszéd fejlődési útját. (261. oldal) Szemléletes metaforákkal és analóg oppozíciókkal illusztrálja a kétfajta nyelvhasználat közötti igen lényeges különbségeket. Az írott beszédet a beszéd algebrájának nevezi (262. oldal), felhíva a figyelmet a körülmény pozitív következményére: arra, hogy miként a konkrét számoktól elvonatkoztató algebra (betűszámtan) elsajátítása ugrásszerű fejlődést idéz elő a matematikai gondolkodásban, az írott beszéd aktív és passzív képességeinek a birtokbavétele a nyelvhasználat tudatossá válása és a fogalomalkotás tekintetében eredményez minőségi változást. Nem kerüli el a figyelmét azonban az sem, hogy ez nem pusztán a grafikus szimbólumok — az írásjegyek és írásjelek — megtanulásából áll, hanem ennél sokkal többről van szó: “A gyermek [...] a hangos beszéd segítségével elérte már a tárgyi világ absztrahálásának bizonyos, elég magas fokát. Most új feladat vár rá: el kell vonatkoztatni magának a beszédnek az érzéki oldalától, át kell térnie az elvont beszédre, amely nem a szavakat, hanem a szavak jelképeit használja.” (261–262. oldal)

A cselekvés logikája – a gondolkodás logikája; szemléletes gondolkodás – verbális gondolkodás; anyanyelv – idegen nyelv: ezeket az oppozíciókat látja Vigotszkij analógoknak a szóbeli beszéd – írott beszéd oppozícióval. Az analógiák a lényegbe vágnak, találó módon mutatnak rá a minden felsorolt oppozícióban megtalálható közös elemre, az érzékelhető jelenségtől a fogalmilag megragadható lényeg felé való elmozdulásra. (Talán csak az anyanyelv – idegen nyelv oppozíció igényel némi kiegészítést: ez nyilvánvalóan az idegennyelv-tanulás és -tudás szokásos formáira vonatkozik, s nem tartozik az érvényességi körébe például a kétnyelvű közegben kialakult “kétanyanyelvűség”, amikor párhuzamos nyelvi reflexek épülnek ki a nyelvhasználóban: amilyen nyelven szólnak hozzá, azon válaszol; továbbá az ún. “tematikus kétnyelvűség” sem — ez az idegen nyelven folytatott tanulmányok révén szokott létrejönni: a nyelvhasználó e tanulmányok témakörében csak az adott idegen nyelven kommunikációképes, miközben minden más területen az anyanyelv a reflexnyelve. Végül nem terjed ki az oppozíció érvényessége azokra a ritka esetekre sem, amikor valaki olyan tökéletesen sajátít el egy idegen nyelvet, hogy az is reflexnyelvévé válik.)

Vigotszkij, bár félreérthetetlenül utal rá, nem mondja ki, hogy az írásbeli nyelvhasználat elengedhetetlen feltétele a magas szintű fogalmi gondolkodásnak. Ezt tanítványa, Lurija teszi meg Nyelv és tudat című könyvében: “Az írott beszédnek jelentős szerepe van a gondolkodási folyamatokban. Mivel használata feltételezi a nyelvi kategóriákkal való műveletek tudatos végzését, lényegesen lassúbb tempójú, mint a hangzó beszéd, ugyanakkor azonban lehetővé teszi a vissza-visszatérést a már leírtakhoz, s ebből adódóan mód nyílik a végrehajtott nyelvi műveletek ellenőrzésére is. Mindez a gondolatok pontosításának és kidolgozásának felbecsülhetetlenül hatékony eszköze. [...] ... az írott beszédnek mint a nyelvi megnyilatkozás módját és formáját alakító eszköznek óriási szerepe van a gondolkodás fejlődésében.” (Lurija 1979, 214)

Vigotszkij pontosan számba veszi a szóbeli és az írott beszéd közötti különbségeket, de fel sem veti a kétféle nyelvhasználati mód interferenciájának a kérdését. Lurija kitér erre is, de a kétfajta beszédmód között merev határt lát, úgy véli, hogy “lehetetlen bármilyen szerkezeti közeledés a monologikus jellegű írott beszéd és a dialogikus jellegű szóbeli beszéd között”. (Lurija, 1979, 213) Lurijának ebben nyilvánvalóan nincs igaza: az írott beszéd gazdagabb szókincsével, változatosabb szintaxisával, pontosságával egyértelműen hat a szóbeli beszédre, miközben a szóbeli beszéd is hat az írott beszédre: fékezi annak túlságosan fogalmivá válását.

Ha megpróbáljuk elhelyezni az írott beszédet ábránkon, azt találjuk, hogy az írott beszéd az “e” szektor jobb széle táján helyezkedik el, miközben a szóbeli beszéd ugyanezen szektor bal szélének a közelében. Az írott beszédet már létrejöttének a körülményei — mindenekelőtt a nyelvi hangzásréteg korlátozott rögzíthetősége, az extralingvális kommunikációs eszköztár hiánya, a sajátos kommunikációs helyzet (nincs jelen, sőt esetleg ismeretlen a közlemény címzettje) — is jobb felé, a fogalmibb jelleg felé tolják.

Ez az írott beszéd természetéből eredő spontán mozgás eredményezte az írásbeliség széles körű elterjedésének idején, a 18. században a két nyelvhasználati forma jelentős eltávolodását, aminek következményeként az érzéki alapú gondolkodást továbbra is őrző ember az írott szöveget egyre idegenebbnek, élettelenebbnek érezte. Ez az ellenérzés szülte meg az irodalomban — amely már akkor is az írásbeli nyelvhasználatnak a legrangosabb s egyben mennyiségileg is jelentős területe volt — a szentimentalizmust, majd a romantikát. Ezek az irányzatok a fogalmival az érzékletest szegezték szembe, s fő tárgyukul az emberi élet olyan vonatkozásait választották, amelyek fogalmilag megragadhatatlanok voltak: az érzelmeket és a szenvedélyeket. Az írásbeliség egyeduralmával szembeni nyílt lázadásnak tekinthető az oralitás iránt megnövekedett érdeklődés is: népköltészeti gyűjtemények sora jelenik meg, Wordsworth pedig az 1798-ban megjelent Lírai balladák előszavában azt írja, hogy a kötet versei annak kísérleteként születtek, hogy “... milyen mértékben használható fel a társadalom közép- és alsó osztályainak társalgási nyelve költői gyönyörködtetés céljaira”. Ettől kezdve a szépirodalom egészen a legutóbbi időkig az akusztikum és a szóbeli nyelvhasználat őrzője az írásbeliségben: Eichenbaum (Eichenbaum 1974, 60–62) Gogol, Michel Butor (Butor 1971, 77–91) pedig Proust vonatkozásában bizonyítja ezt meggyőzően; s nyelvi kérdésekről vitatkozva Kardos Alberttel azt vallja Babits is, hogy ő “hangosan ír”. (Babits 1933, 60) (Az irodalomnak ez a szerepe nagyjából a huszadik század harmadik évtizedében Joyce-szal szakad meg; Roland Barthes a fentiek szerint funkcionáló klasszikus szöveget “olvasható szövegnek” nevezi a modern irodalom általa “írható szövegnek” jellemzett formájával szemben, amelyet a befogadó olvasás közben mintegy újraír.) (Barthes 1997, 45) Közel másfél száz éven át az irodalom mintegy ellensúlyozta az írott szövegnek az ábrabeli “e” szektoron belüli jobbra tolódását: balra, a beszélt nyelv és az érzékszervi alapú egyedi tudattartalmak nyelvi megragadása felé húzta. (Korábban már volt szó róla, hogy ekkortájt indult erőteljes növekedésnek a “b” szektor.)

Természetesen az írott beszéd is hat a szóbeli beszédre. Mindenekelőtt a gondolkodás fejlesztésében játszott, fentebb részletezett szerepe révén, de valószínűsíthetően közvetlenül is. Az írott szöveg — létrejöttének a feltételeiből adódóan — szemantikailag pontosabb, szerkezetileg kidolgozottabb, egyben kiegyensúlyozottabb, harmonikusabb, s ezek a sajátosságok — mint fentebb már volt szó róla — többnyire kisugároznak az írott szöveg olvasójának a szóbeli nyelvhasználatába is. Közhelyszerű tény, hogy az, aki sokat olvas, szebben, választékosabban beszél. Lehet persze ez a hatás eltúlzott is: ilyenkor a beszéd keresettnek, körmönfontnak, papírízűnek tűnik. (Bár ez többnyire olyan írott szöveg hatására fordul elő, amely önmagában — írott szövegként — is rossz.)

* * *

Kicsit hosszabban időztünk a szóbeli és az írott beszéd viszonyának kérdésénél, az írásbeliség egyre gyorsabb ütemű visszaszorulásának a korában azonban ez talán nem haszontalan. Mikor McLuhan 1962-ben megjövendölte a Gutenberg-galaxis végét, sokan megmosolyogták, manapság viszont lépten-nyomon tapasztaljuk, hogy az olvasás mint szórakozási forma a lakosság jelentős része számára egyszerűen megszűnt: ezt a könyvkiadási és a könyvtárlátogatási statisztikák egyaránt alátámasztják. Terestyéni Tamás kutatásaiból a funkcionális analfabetizmus terjedéséről értesülhetünk, valamint arról, hogy az emberek nyelvi készségei sorvadnak, s jelentős hányaduk munkavégzése során is alig-alig találkozik írott betűvel, de még az elvont intellektuális tevékenység egy másik fajtájával, a számolással is egyre ritkábban. (Terestyéni 1996, 1999)

A jelenség láttán a legtöbben homokba dugják a fejüket, s igyekeznek csupán a pozitívan értelmezhető adatokat látni: a könyvkiadás területén örülnek például az évről-évre növekvő műszámnak, s elegánsan szemet hunynak a példányszámok mélyrepülése fölött. Mások arról beszélnek, hogy egyszerűen csupán a domináns kommunikációs technológia megváltozásáról van szó, szükségtelen dolog vészharangot kongatni. (Nyíri 1996) Az írás — nyelv- és gondolkodásfejlesztő hatása révén — azonban több puszta kommunikációs technológiánál: visszaszorulása, netán eltűnése először a nyelv, majd ezt követően a gondolkodás szükségszerű elszegényedéséhez vezet.

Annak lehetőségét, hogy a sokak által konstatált nyelvi elszegényedés a gondolkodási képesség zsugorodásával járhat, e sorok írójának ismeretei szerint eddig egyedül Deme László villantotta fel, amikor “feltáró tanulmányok” készítését szorgalmazza többek között “a szóhasználat és a fogalomalkotás pontosságának, a fogalmazás és gondolkodás (esetleges) elfelületiesedésének, a puszta önkifejezés és a megértetési szándék arányainak és érvényesülési fokának a viszonyáról”. (Deme 1999, 54)

Vigotszkij fő műve, a “Gondolkodás és beszéd” ennek felismeréséhez juttathat közelebb bennünket, amikor a hasonló mélységekig hatoló munkákhoz képest meglepő könnyedséggel, irigylésre méltóan világosan, egyszerűen tárja fel a gondolkodás és a beszéd, a beszéd és az írás, az írás és a gondolkodás összefüggéseit.