1. A dátumozási szokások történetét már többen is feldolgozták. SZENTPÉTERY IMRE A kronológia kézikönyve¹ című művében a dátumozás történetét tekinti át. ERDŐDI JÓZSEF Időszámításunk² , valamint NÉMETH K. BÓDOG A latin dátumozás³ című írása a magyarországi dátumozási szokások kialakulását, változását követi nyomon egészen a XIX. századig. A kézikönyv és a két cikk általános tájékozódásra nyújt lehetőséget a kronológia kérdései iránt érdeklődőknek. A szakirodalom viszont nem ad választ az alábbi kérdésekre: az egyes dátumozási formákat egy adott korban milyen gyakorisággal használták, mikor melyik dátumozási formát részesítették előnyben; van-e kapcsolat az egyes dátumozási módok és a levélírás helye között; milyen összefüggés mutatható ki a dátumozási szokások és a szerzők személye, társadalmi helyzete; a dátumozási módok és a címzett személye, valamint a levelek tartalma és a dátumozási mód között.

2. Kutatásom célja az volt, hogy megpróbáljak átfogó képet adni a magyar dátumozási szokások kialakulásáról, történetéről, az egyes dátumozási formák (időben a dátumozás megjelenésétől napjainkig) alkalmazásának szabályszerűségéről, gyakoriságáról. Meggyőződésem, hogy e téma nemcsak nyelvészeti, hanem művelődéstörténeti szempontból is érdekes, hiszen egy adott korszak dátumozási szokásai egyrészt a társadalom igényeihez igazodnak, másrészt pedig az akkori ember gondolkodásmódját tükrözik. Például nem vitatható, hogy a jeles napokhoz igazodó dátumozás és a középkori ember vallásos gondolkodása között szoros az összefüggés.

3. A szakirodalom tanulmányozása után egyéni gyűjtőmunkát végeztem. Feldolgoztam a Középkori leveleink (1541) című kiadványban szereplő 244 levelet, a Négyszáz magyar levél a XVI. századból címmel megjelent kötetben található 400 levelet, a Magyar hölgyek Leveleiben szereplő 499 levél közül 130 levelet, a Két vitéz nemes úr. Telegdy Pál és János levelezése a XVI. század végéről című levélgyűjteményt, melyben 110 levél található, A két Rákóczy György fejedelem családi levelezése című művet, mely 680 levelet tartalmaz, valamint MIKES KELEMEN Törökországi leveleit (207 darab).

Összesen tehát 1771 levél dátumát tanulmányoztam. A feldolgozás után próbáltam összefüggéseket keresni a következő szempontok alapján: a keltezés elhelyezkedése, az időpontjelölés pontossága szerint; a korabeli keltezési szokások és a leveleken előforduló dátumok között; a keltezési formák és felhasználóik, a levelek tartalma és a dátumozási mód között, valamint a levélírás helyét vizsgálva, tehát a területi (nyelvjárási) szempontra is figyelve.

4. A következőkben a XV. századig alkalmazott dátumozási módokat részletezem.

Valószínű, hogy már az ősi, a finnugor és az ugor társadalom korában is voltak törekvések az időpontok, időtartamok jelölésére, de írott emlékek erre vonatkozóan nem maradtak fenn. Az esetleg használt elnevezések bizonyára elfelejtődtek, hiszen az egykoron lakott térség gazdasági sajátosságai határozták meg a holdév 1/12 vagy 1/13 részét felölelő szakaszainak elnevezését.

A honfoglalás után viszont más környezetbe került, a magyarságnak új elnevezésekre lehetett szüksége. “Az egykori évszaknevek, természetesen, nem pusztultak el: tavasz, ősz, tél... Mivel a nép beszélte nyelvnek nem voltak írott ómagyarkori emlékei, nem is maradhattak ránk.”⁴ Az írástudók ugyanis nagyrészt idegenek voltak, de a magyar anyanyelvűek is az európai hivatalos nyelvet, a latint használták. “A magyarság a kereszténység nyugati formájával együtt a nyugati egyházban a X–XI. században használatos időszámítás módját is átvette.”⁵

Magyarországon az Árpád-kor idején fogadták el és vezették be az egységes európai kronológiát. Ettől kezdve a magyar időszámítás gyakorlata az egész közép- és újmagyar koron át a keresztény időszámítást követte. A kódexek, missalék táblázatait, örökös naptárait is az egykorú nyugati minták alapján szerkesztették. Az egyházi hivatalokban, a kancelláriákon természetesen az európai hivatalos nyelvet, a latint használták.

* Legrégebbi latin nyelvű okleveleink gyakorlata az volt, hogy vagy csak az évet, vagy a hónapot, vagy a napot jelölték, pl.: “II. András a beregi egyezményt megerősítő 1233-i oklevelét... így keltezi: mense Septembri, die — (a nap sorszáma hiányzik).”⁶

* Az egyházi ünnepek szerint való keltezés a XIII. században terjedt el hazánkban. A királyi oklevelekben a 40-es évektől fordul elő, a patens alakú kiadványokban (kiváltságlevelekben, kinevezési okiratokban). (Vö. Szentpétery Imre: A kronológia kézikönyve. Bp., 1985. 47.)

A dátumot a XVI. századig körülírással adták meg, a meghatározandó napot mindig valamely állandó vagy mozgó ünnephez viszonyítva határozták meg. Pl. hétköznapot jelöl egy pannonhalmi oklevélben: “Datum Tyrnavie feria secunda proxima post festum Ascensiosis Domini, anno eiusdem MCCCCXXXV.” (Az Úr mennybemenetelének ünnepe után a legközelebbi hétfőn. 1435. máj. 30.)⁷

* Mátyás király kancelláriájában, valamint a római Vatikán hivatalaiban a XV–XVI. században a római Fasti szerinti keltezést alkalmazták. Az ünnepélyes formájú királyi oklevelekben pedig az egész középkoron át a római számítás szerint való napi keltezés volt az általános (vö. Szentpétery, i.h. 47.). A dátumokat a Kalendae, Nonae és Idus alapján fejezték ki. Például: “Datum Petreoli Senensis diocesis anno etc., MCCCCLXIIII octavo Idus Aprilis pontificatus nostri anno sexto.” (1464. ápr. 6. április Idusa előtt a nyolcadik napon.)”⁸

* A XIV. században kiállított oklevelekben gyakori napjelölési mód volt a királyi hadbaszállás, illetve a királyi hadoszlás napja szerint való napjelölés. A királyi hadjáratokban részt vevő nemesek peres ügyeit ugyanis a hadban tartózkodásuk idejére felfüggesztették, és előre meghatározták azt az időpontot, amikor a hadsereg szét fog oszlani. Ezt az oszlási időpontot (residentia exercitus) országszerte kihirdették, s a perhalasztó okleveleket ezek szerint a hadoszlási napok szerint datálták, pl.: “Octavo die residential praesentis excercitus.”⁹ (Ezen hadba szállás végső napja utáni nyolcadik napon.)

5. A továbbiakban a XV. századtól kezdve megjelenő magyar dátumozási szokásokat, ezek változását tekintem át.

A középkorban — a fő típusokat tekintve — háromféle hónapnevet használtak: a latin hónapneveket a hivatalos nyelvben, ez a felső szint, az alsó, népi szinten használt elnevezéseket (fagyhó, erős hó, kaszáló hó), valamint a magyaros-egyházi hónapneveket, melyeket a közbülső stílusréteghez tartozónak nevezhetünk (pl. Boldogasszony hava, Böjt első hó stb.) (vö. Erdődi József: Időszámításunk, MNy. 73 [1977]:51).

* A középkorban és az újkor kezdetén hivatalos időszámításunk a keresztény egyház jeles napjaihoz igazodott. Hazánkban “a mai naptár a Gergely-féle naptárreform (1582) után 1587-ben lépett életbe.”¹⁰ A kronológia kézikönyvében található adatok szerint viszont csak az 1588-i országgyűlés 28. articusa fogadta el az új naptár használatát.

* Időszámításunk eligazító pontjai a jeles napok voltak, meghatározták, hogy milyen ünnepkor, melyik szent névnapján, vagy ezekhez képest előre vagy visszafelé számítva mikor történt valamilyen esemény. Tehát a latin időszámítási mód keresztényiesített változatát használták. Ezt viszonyított időpont-megjelölésnek is nevezhetjük (vö. Erdődi, i.h. 51).

* A középkori napjelölési módok közül a legnehézkesebb a csízió szerint való napjelölés. “A középkori latin csízió, a Cisiojanus, tudvalevőleg úgy volt megszerkesztve, hogy minden hónapnak két sor felelt meg, a két sor szótagjainak száma pedig egyezett az illető hónap napjainak számával. Ahányadik helyen áll valamely szótag az egybetartozó két sorban, annyiadik napját jelöli a hónapnak. Így abból, hogy valamely ünnep kezdő szótagja az egy hónapra eső két sornak hányadik szótagja, megtudjuk, hogy az ünnep a hónapnak hányadikára esik.”¹¹

5.1. Mindezek után lássuk, egyéni gyűjtőmunkám s feldolgozásom alapján milyen képet rajzolhatunk a magyar keltezési formák kialakulásáról, történetéről.

A szakirodalomban a dátumozási szokások kutatásában a legfeldolgozatlanabb időszak a XVI. század végéig terjedő korszak, ezért ezt vizsgáltam a legrészletesebben. A középkori keltezési szokások vizsgálatánál alkalmazkodtam a már megjelent kiadványok által meghatározott időhatárokhoz. Az első vizsgált időszak végét azért jelöltem az 1541-es évszámmal, mert ezt a periódust a Középkori leveleink (= KL.) című kiadvány alapján dolgoztam fel, amely az 1541. dec. 31. előtt írt összes magyar misszilist tartalmazza néhány irattal (kötelezvény, utasítás, végrendelet) kiegészítve.

A mű alapján 244 levél tanulmányozására volt lehetőségem. (A kiadvány a magyar nyelvűek közé sorolja azokat a leveleket is, amelyek legalább egy magyar mondatot tartalmaznak.) A keltezések vizsgálatánál azt tekintettem magyar keltezésű levélnek, melynek dátumában magyar szavak fordulnak elő. A levelek tanulmányozása után a következő megállapításokra jutottam:

* A vizsgált időszakban még a leggyakoribb a latin keltezési mód alkalmazása. Ezt az alábbi táblázat adatai is igazolják.

Az összesítés adatai is igazolják azt a tényt, hogy középkori időszámításunk eligazító pontjai a jeles napok voltak. A dátumok legtöbbje a latin időszámítási mód keresztényiesített változatát követi: keresztény ünnepnapot vagy valamelyik szent nevenapját nevezi meg, illetőleg ezekhez képest jelöli a meghatározandó időpontot.

— Ebből 11 dátum keresztény ünnepnapot nevez meg. Pl. keresztény ünnepet jelöl Korvin János Török Imréhez címzett levelének dátuma (Krapina, 1502. márc. 13.): “... ez lewel keulth krapinan Judica wassarnap 1502” (KL. 21.) (A hivatkozások oldalszámra történnek!)

— Nagyon gyakori, 38 levélen (40%) fordul elő a viszonyított időpontjelölés: ilyenkor valamelyik keresztény ünnephez vagy szent névnapjához viszonyítva határozzák meg a dátumot. Pl. Vér András záloglevelén (Baracska, 1504. ápr. 30.) a következőképpen jelöli a dátumot: “ez levelet ijrtam erdelüben branczkan zen fvlep iaka[b] estijn, ezer vt zaz nijg eztendoben ijsten fija zvletettijvtan” (KL. 21.).

— A feldolgozott 244 levél közül csupán 3 levélen (3%) található magyaros-keresztény hónapnév. Mint köztudomású, a magyaros-egyházi hónapnevek használata csak a XVI. században kezdett elterjedni, ezért ilyen szűk körű az előfordulásuk. Magyaros-keresztény hónapnevet találunk például Bereti Lázár Szabó Miklóshoz írt levelében (Nagyida, 1540. nov. 14.): “.. Ez lewel kelt Nagij Ida waraban wasarnapon zent Andras hawanak 14. napyan. 1540. Eztendeben” (KL. 562.)

* A levelek tartalma és a keltezés elhelyezkedése között összefüggés mutatható ki: a levél elején alkalmazott keltezés kizárólag hivatalos iratokon fordul elő (8 esetben).

* A 244 levél 85%-a, 81 levél dátuma pontos helyet, évet, hónapot ad meg. Ez azt igazolja, hogy a levélírók törekedtek a pontos hely- és időpont-meghatározásra.

* A keltezési szokások és a társadalmi rétegek közötti összefüggést vizsgálva a következőt állapíthatjuk meg: a kombinált (latin-magyar elemeket tartalmazó) latin szórendet követő keltezési forma csak főnemesek, nemesek levelezésében fordul elő. A többi keltezési mód kapcsán nem mutatható ki ilyen egyértelmű kapcsolat a keltezési forma és használói között.

* Ha a levelek tartalma és a dátumozási formák kapcsolatát nézzük, azt a következtetést vonhatjuk le, hogy csak a latin-magyar elemeket tartalmazó keltezés esetében mutatható ki kapcsolat a tartalom és a keltezési forma között: az így keltezett levelek legtöbbször családi ügyekben íródtak és főnemesek tollából keletkeztek.

* A dátumozási szokások és a levelek keltezési helye között nem állapítható meg összefüggés. Az ugyanolyan módon keltezett levelek az ország különböző pontjain íródtak.

5.2. A XVI. századi dátumozási szokások vizsgálatát három kiadvány: a SZALAY ÁGOSTON szerkesztette Négyszáz magyar levél a XVI. századból I. (Pest, 1961.) (= NML.), a Magyar Hölgyek Levelei 499 darab. 1515-1709 (Bp., 1879.) (=MHL.), valamint az 1944-ben megjelent Két vitéz nemesúr. Telegdy Pál és János levelezése a XVI. század végéről (Bp., 1944.) (=Kvn.) című művek alapján végeztem.

5.2.1. A NML.-ben található levelek közül 393 levelet dolgoztam fel, ugyanis 7 levél már előfordult a Középkori leveleink című kötetben.

A fenti adatok is illusztrálják, hogy a legnagyobb arányú (54%) a magyar keltezésű levelek száma. A magyar keltezések fajtáit és előfordulási számukat vizsgálva szembetűnő, hogy a 212 magyar dátumot tartalmazó levél közül 151 levélen jeles napokhoz igazodó dátumot találunk (ez a 212 levél 71%-a). 53 levélen (25%) latin elemeket is tartalmazó keltezéssel találkozhatunk. A magyaros-keresztény hónapnevek használata még nem gyakori, ugyanis csak 8 levél keltezésében fordulnak elő (4%).

A Négyszáz magyar levél és Középkori leveleink dátumait összehasonlítva azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a XVI. századra — ha kis mértékben is —, de a magyar keltezési mód került előtérbe a latinnal szemben. Középkori leveleinkben ugyanis 43%-os a latin keltezésű, 40%-os a magyar dátumot tartalmazó levelek megoszlása.

A Középkori leveleink című kiadványban található 96 magyar keltezésű levél vizsgálatánál már megállapítottuk, hogy a leggyakoribb volt (74%) a jeles napokhoz igazodó dátumozás. Elég nagy arányú (23%) a latin elemeket is tartalmazó keltezések száma, a magyaros-keresztény hónapnevek használata viszont csak 3 esetben (3%) mutatható ki.

A két kiadvány adatait összehasonlítva világosan látható, hogy a magyar keltezési formák használati gyakorisága megközelítően azonos.

5.2.2. A Magyar Hölgyek Levelei (=MHL.) című kiadványban megjelentetett 499 levél közül csak azokat tanulmányoztam, amelyek 1600-ig bezárólag íródtak (130 levél).

A feldolgozás adatai azt mutatják, hogy a legnagyobb arányú (63%) a magyar dátumot tartalmazó levelek száma. A 82 magyar keltezésű levél közül 43 levélen jeles napokhoz igazodó dátum fordul elő. 33 levél dátuma latin elemeket is tartalmaz. A legritkább (6 levélen fordul elő) a magyaros-keresztény hónapnevek alkalmazása.

Az új kalendárium szerint adja meg a dátumot Bakics Anna Mátyás diáknak címzett levelében: “Irtam Holicsban, hétfőn Szent-Lőrincz után új szerint 1586” (MNL. 45.).

5.2.3. Az ECKHARDT SÁNDOR által kiadott Két vitéz nemesúr. Telegdy Pál és János levelezése a XVI. század végéről (Bp., 1944.) című kötet 10 levelet tartalmaz (1579-től 1600-ig). (=Kvn.)

A feldolgozás adatai azt igazolják, hogy a két nemesúr egymás közti levelezésében leggyakrabban magyar dátumot használ (59%), de jelentős arányú (38%) a latin keltezés előfordulása is. A magyar dátumok 94%-a latin elemeket is tartalmaz. Elenyésző (5%) a jeles napokhoz igazodó keltezés előfordulása.

A XVI. század dátumozási szokásait áttekintve tehát megállapítható, hogy e században már a leggyakoribb a magyar keltezés használata (NML.: 54%, MHL.: 63%, Kvn.: 59%). Ugyanakkor az erős latin hatásra utal, hogy még mindig elég nagy arányú a latin keltezések száma (NML.: 36%, MHL.: 31%, Kvn.: 38%). A magyar keltezési formák közül a leggyakrabban alkalmazott a jeles napokhoz igazodó dátumozás (NML.: 71%, MHL.: 53%, Kvn.: 5% (itt nem jelentős). A legritkábban fordul elő a magyaros-keresztény hónapnevek használata (NML.: 4%, MHL.: 7%). Igen gyakori, s szintén a latin hatásra utal a latin elemeket is tartalmazó dátumok nagyarányú előfordulása (NML.: 25%, MHL.: 40%, Kvn.: 94%).

5.3. A XVII–XVIII. századra vonatkozóan főleg az egyes keltezési formák használati gyakoriságát vizsgáltam.

5.3.1. A XVII. század egyik társadalmi rétege dátumozási szokásainak tanulmányozására adott lehetőséget A két Rákóczy György fejedelem családi levelezése (szerk. Szilágyi Sándor. Bp., 1875) című kiadvány (=AkR).

A 680 levél feldolgozása során nyert adatok azt bizonyítják, hogy a XVII. század főnemeseinek dátumozási szokásaiban még mindig nagyon erős a latin hatás. 148 levélen (22%) latin dátumot találunk, de a latin dátumozási szokások továbbélését mutatja, hogy 528 levél (78%) keltezésében egyaránt előfordulnak magyar és latin elemek is. Magyaros-keresztény hónapnevet viszont csak három levél keltezésében fedezhetünk fel.

A szakirodalom adatai szerint azonban a kor kedvelt formája lehetett a keresztény-magyaros keltezési mód. Ennek nyomai fellelhetők az irodalomban, találkozhatunk vele Bethlen Kata Önéletírásában, de Szepsi Csombor Márton Europica varietas című útleírásában is (vö. Erdődi, i.h. 65).

5.3.2. A XVIII. században szintén nagyon gyakori a latin hónapnevek használata. Mikes Kelemen Törökországi leveleiben latin hónapneveket alkalmaz. A 207 levél mindegyike latin szórendű, jelöli a levélírás helyét, az évet, a napot és a hónapot. Ugyanezt elmondhatjuk Cserei Mihályról, Bod Péterről és kortársairól is (vö. Erdődi, i.h. 65).

Természetesen e században is jellemző a magyaros-keresztény hónapnevek alkalmazása. Sőt Erdődi József szerint a magyaros-keresztény hónapelnevezések még a XIX. század első felében is közhasználatúak voltak. Állítását két könyvészeti adattal is igazolja. Az első: Trattner J. M. és Károlyi István “Közhasznú és mulattató Nemzeti vagy Hazai Kalendárium” című munkájában, mely Pesten, 1835-ben jelent meg, a következő hónapneveket olvashatjuk: Boldog Asszony Hava, Bőjt első Hava. A második: az 1852-ben Budán megjelent Pongrácz Eszter szerkesztette “Aranykorona” című imádságos könyv, mely szintén a régi hónapjelöléseket alkalmazza, pl. Bőjt-első hava, Szent György hava, Karácsony hava (vö: Erdődi, i.h. 65–66).

A szakirodalom és gyűjtőmunkám alapján megállapítható, hogy a XIX. századra az eddig használt típusok közül a latinos januárius, februárius forma használata kerekedett felül, de a magyaros-keresztény hónapelnevezéseket is szívesen alkalmazták. Később a januárius, februárius forma rövidebb, magyaros változata (január, február) vált közhasználatúvá.

A dátumozási szokások egységesítésére irányuló törekvések sikerét jelezte az AkH. 1901., mely elsőként normalizálta a keltezés módját az AkHJ. 1900. és 1901. nyomán: “a keletet vagy dátumot magyarosan így kell rövidíteni: 1853. I. 1. = 1853. januárius 1-je; 1882. VI. 11. = 1882. június [1] 1-én.”¹²

Az AkH. 1922. az 1-én alakot vezeti, be, s 1950-ig ezt a végződést találjuk a helyesírási szabályzatokban. Az AkH. 1954. a sorszámnévi elsejé-nek írására két lehetséges jó írásmódot ad meg: november 1-ig vagy 1-jéig.

Az AkH. 1984-ben megjelent kiadása már egyértelműen rendezi ezt a vitás kérdést: “Az elseje, elsején, elsejéig stb. szóalakok számjegyes írása: 1-je, 1-jén, 1-jéig stb. Az elseji vagy elsejei szóalakok számjegyekkel írva: 1-ji v. 1-jei” (122).

Az AkH. 1984. szerint a helyes keltezés: “Az évszámot mindig arab számmal írjuk, s utána pontot teszünk, a hónap neve teljesen kiírható vagy rövidíthető, illetőleg jelölhető római számmal is, arab számmal is; a napot mindig arab számmal írjuk, s utána pontot teszünk” (121–122).

6. A szakirodalom s gyűjtött anyagom elemzése alapján is megállapíthatjuk, hogy a dátumozási szokások változása, alakulása egyrészt a társadalom igényeihez igazodott, másrészt — főleg eleinte — az európai nyelvekben alkalmazott formát követte. Az Árpád-kortól kezdve a magyar időszámítás gyakorlata az egész közép- és újkoron át a keresztény időszámításhoz igazodott. A XV. században az addig használatos latin dátumozás mellett megjelent a magyar keltezés is. Leggyakrabban a jeles napokhoz igazodó keltezést alkalmazták, pl. Szent Mihály napján (szept. 29.), Szent Pál napján (jan. 25.), de a termelő osztályok tagjainak körében a XVIII. század végéig leginkább a népies hónapneveket használták, pl. fagyhó, kaszáló-hó. A XVI–XVIII. században rendkívül elterjedt volt a magyaros-keresztény hónapnevek használata is, pl. Bódogasszony hava, Pünkösd hava, mely Erdődi József szerint a nemzeti öntudatosodás jelének tekinthető (vö: Erdődi, i.h. 66).

A XIX–XX. századra, mint már írásom előző részében említettem, a latin hatást mutató januárius, februárius forma, majd ennek rövidített magyaros változata (január, február) vált általánossá a köznyelvi használatban.

A dátumozás egységesítésében nagy szerepe volt az AkH. 1901-es kiadásának, mely elsőként foglalkozott a dátumozás szabályozásával. Az azóta megjelent helyesírási szabályzatok természetesen többször is módosították a keltezési szabályokat. A legújabb, az 1984-ben kiadott szabályzat is tartalmaz változtatásokat: az ‘elseje’ írásmódját egyértelműen rendezi, s egy új, az előző kiadásban nem említett formát tartalmaz: 1983-11-28 (vö: A magyar helyesírás szabályai, 1984. 122).

Napjainkban azonban újra találkozhatunk olyan dátumozási formákkal, amelyek eltérnek a helyesírási szabályzatban rögzítettektől (idegen hatást mutatnak). Például a pénztárgépek blokkjain újabban idegenszerű, fordított sorrendű dátumot találunk. Ez azonban nem a nyelvhasználók hibája, hanem az idegen nyelvterületről behozott gépek nem módosítható tulajdonságaiból adódik (vö: Graf Dezső: A pénztárgépek és a helyesírás, ÉdAny. 17[1995]:1).

Ugyanezt a jelenséget tapasztalhatjuk, ha a postai bélyegzők dátumait vizsgáljuk. Grétsy László megállapítja, hogy ma már minden nyolcadik, kilencedik levél bélyegzője idegen mintát követ (vö: Grétsy László: A postai bélyegzők és a helyesírás, ÉdAny. 17[1995]:1).

Az idegenszerű nyelvi formák alkalmazása ellen azonban határozottan fel kell lépnünk nyelvünk szépsége és tisztasága érdekében, s nemcsak a dátumozási szokásokban, hanem nyelvünk minden területén.